Kedves Testvéreim!
A megaláztatás tesz hasonlóvá Jézushoz. Ő az Atya alázatát mutatta meg, aki megalázta magát azzal, hogy népével együtt járt, elviselte zúgolódásaikat és hűtlenségeiket.[1]
A tényeket megítélni valamennyi tényező kellő ismerete nélkül nagyfokú felelőtlenség, mindazonáltal azt sem árt szem előtt tartani, hogy az igazságot kimondani az igaz szeretet rombolására éppoly helytelen, mint az igazságot elhallgatni az igaz szeretet építésének megakadályozására. Messzire kerülni kell az ítélkezés hamisságát és az álnok nyelv mérgét és perzselő parazsát, de a bűnpártolás csapdájának hálóját is, ugyanakkor meg kell védeni az elnyomottak igazát, nem beszélve a szegények kimentéséről a gonosz hatalmából.[2] Mivel felelősek vagyunk egymásért, ezért még gyöngeségeink ellenére sem lehetünk vakok és néma kutyák[3] hiszen Urunk, Jézus Krisztus Egyháza, Isten népe a meghívott szentek,[4] de a bűnösök – akiknek kemény bűnbánatot tartva teljes szívvel keresniük kell a bűnbocsánatot – és a mindennapi csetlő-botlók közössége és családja is, ahol minden összefügg a jóban, de a rosszban is, s ahol egynek a bűne sokakra van kihatással, de egynek a jósága is számtalan embert tud megérinteni.
Amikor az első pillanatokban az ártatlannak tűnő trükkökkel és a szövevényes csábítás pallérozott módszereivel ravaszul ügyeskedő sátán – aki, mint a vert sereg számtalan kárt okozva földúl mindent amerre elhalad – leigázza az embert, megtörik a hit szárnyalása, a lelket eltakarja a hazugság, a szemet hályogossá teszi az önhittség gőgös hiúsága, az igaz örömöt meglopja a pillanat élvezete.
Bűnök és erények tengerviharhullámú változásai között szakadatlanul és kemény következetességgel kell odafordulni a Mesterhez, akiről az Apostoli Egyház határozott és semmifajta kompromisszumot nem tűrő állítása volt: Jézus Krisztus, az Úr! Igehirdetésüket szüntelenül ez a hitvallás járta át, a földi életéről vallott evangéliumok pedig minduntalan rámutatnak, hogy élete küzdelem volt a sátán eltiprására megkísértése napjától[5] a Golgota gyalázatos keresztjén elszenvedett kínhalálig. Jó ideje nem illik ezt hangoztatni, de az evangéliumok kimondva, kimondatlanul szakadatlan küzdelmet láttatnak: a Názáreti Rabbi minden szava és valamennyi tette – hogy kiragadja az embert a sötétség rabszolgaságának fojtogató hatalmából[6] – a gonoszság és a rossz megszűntetésére irányult Isten hatalmával. Akkor is, amikor példabeszédet mondott a segítséget nyújtó szamaritánusról,[7] az örökösrészt eltékozló fiút visszafogadó apáról,[8] a szőlőtőről és a szőlővesszőkről,[9] akkor is, amikor a határtalan jóság gyámolító kezével fölkarolta a kiközösített bélpoklosokat,[10] vagy mikor meghívta apostolai közé Lévit, Alfeus fiát aki a vámnál ült,[11] de akkor is, amikor a reményben gazdagító szeretet hangján szólította meg a hitből és reményből kitaszított vámosokat és utcanőket, s hallatlanul botrányosan közösséget vállalt velük, sőt nem átallotta a nyilvános bűnösöket Isten országa polgárainak mondani[12] és akkor is, amikor a rendíthetetlen irgalom állhatatos csöndjének erejével megmentett egy asszonyt az elvakult fanatizmus törvényre hivatkozó és életet kiirtani akaró dühétől. Amikor kiürült a tér,[13] ahogy a mai evangéliumban hallottuk. Az a tér, ahová nem sokkal azelőtt egy feleséget hurcoltak, akit tetten értek, amikor megcsalta a férjét. A szinte mindig fortélyos és lépre csaló kérdéseiket föltevő képzett írástudók és éles eszű farizeusok ekkor is próbára tették, hogy bevádolhassák. A kérdés – vajon mit mond a megkövezésért kiáltó bűnre – nem pusztán elméleti volt, hiszen a hűtlen feleség ott állt a téren.
Az asszony vajon hallhatta, hogy a farizeusok Mesternek hívták? Tudhatta vajon, hogy mások azt mondták róla: a bűnösök barátja,[14] aki ugyanakkor házasságtörő, parázna nemzedéknek nevezte kortársait,[15] s hogy a férj és feleség egységét hirdette?[16] S azt, hogy ki nem állhatta az uszító hitványságot, a csökönyös könyörtelenséget, vagy azt az arcátlanságot amikor valaki önmagát igaznak gondolva mások bírájának kiáltotta ki saját magát?[17] Vajon a tetten értek magányosságának félelmén, nem beszélve a tetten érők – akik az adott helyzetben mindig bűntelennek tűnnek – meg a körülötte állók kárörvendő és gúnyos szempillantásai között rá tudott-e döbbenni, hogy abban a különleges helyzetben van, ahol szembe kerülve a tények ránehezedő súlyával megtapasztalhatóvá válhat az igazság befogadása, melyben az Isten közelségének nagy jele tud megmutatkozni? Az Istené, aki a tényeken túl ismeri a teljes valóságot, s ezért maradtak csak ketten a téren.
(Jézus) Csak úgy egyszerűen nem „oldozhatta föl” az asszonyt – aki, halálfélelmében és pellengérre állítottságában bizonyos, hogy reszketett, mint a vérebektől körül vett zsákmány –, hiszen durván megszegte Isten törvényét, de tudta azt is, hogy a vádlóknak valójában – igaz, nem a törvény szerint – nincs joguk ítélkezni. Lehajolt és ujjával írni kezdett a földre. A mai napig senki nem tudja, hogy mit írt, mint ahogy azt sem, hogy szándékosan írt e a porba, hogy elhordja a szél, hogy elmossa a zápor, vagy hogy az emberek összetapossák a betűket, szavakat, amelyeket (talán) senki nem olvashatott volna a félelem rettegő érzése nélkül.[18] Amikor az odasereglett emberek körében az írástudók és a farizeusok tovább faggatták, fölegyenesedve így szólt: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”. Aztán újra lehajolva tovább írt a föld porába. Tudjuk, nem repültek gyilkos kövek a hűtlen feleség felé, mert a földre hullottak a megfeszült kezekből, majd – kezdve a véneken – mindenki eltávozott. Pedig… egyetlen egy kő „elég” lett volna, ami egy olyan valaki kezében kellett volna, hogy legyen, aki bűntelen, s aki megkezdi a megkövezést. De a tér kiürült, s csak ketten maradtak. Ott, abban a percben az ítélet helyszíne és ideje az irgalom, a bűnbocsánat szent helye és termékeny pillanata lett, ahol senkinek – sem a tettenérőknek, sem kívülálló másoknak – nincs helye, csak a bűnösnek és Istennek, akit az igaz bűntudatot érző és ezért igaz bűnbánatot tartó ember minden ilyen pillanatban beenged az életébe.
Akkor fölegyenesedve így szólt: „Asszony, hol vannak ők? Senki sem ítélt el téged? Az erre így szólt: Senki, Uram!” Ekkor– nem kérdezve, hogy miért, hogyan, hányszor, nem tudakolva, hogy vajon a férje rosszul bánt-e vele, vagy mit ígért a másik férfi, vagy, hogy miért nem bírt parancsolni ösztöneinek és vágyainak – azt mondta neki „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!”
Ezzel nem szépítve semmit sem a történteken, nem csökkentve vétkének súlyosságát tudatosítani akarta az asszonnyal, hogy – megsértve Istent, a Törvényt, a férjét, a családját, és saját magát, az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert – súlyos bűnt követett el. Az asszony – nem keresve enyhítő körülményt, nem mentegetve magát, nem magyarázkodva, nem hivatkozva enyhítő okokra, nem hibáztatva és vádolva mást, nem taktikázva kibúvó fölmentésért, hogy ’egyrészt-másrészt’ – szótlanul távozott.
Nem tudjuk mi lett az asszonnyal, de azt igen – ami reménykeltően vigasztaló és ösztönző lehet a számunkra, – , hogy mi történt azokkal, akiknek a Názáreti Orvos oly annyira átgyúrta a lelkét, hogy őket látva mások szíve sem szunnyadt tovább a reménytelenségben – mely mindig azt sugallja: én ezt meg nem tehetem – hanem az irgalom szeretetétől fölserkenve elindultak azon a zarándokúton, ahol minden gyönge erőssé lesz, ha tudatára ébred erőtlenségének, miközben az szerez neki örömöt, ha a bűntől már megtisztultak régi gonoszságát hallva tudja, hogy az a gonoszság már nincsen.[19]
Mint oly sok alkalommal az egyháztörténelem folyamán Urunk Egyházát azok a közöttünk élő szentek tudják alakítani, akik meggyőződéssel vallják, hogy a Krisztus halálából és feltámadásából született és a keresztségben elnyert új élettel elkezdődött a tanítványi lét örömteli és felemelő kalandja, melyet a kegyelem indít el és tart fenn azzal az őszinte és állandó megtérésre hívással együtt, mely át tudja alakítani az ember egész létét.[20] A szentek tudják igazán – mint kolduló nyomorultak – mennyire rászorulnak Isten irgalmasságára. Ők azok, akik miután megtapasztalták a megkönyörülő jóságot, igyekeznek követni az Urat, aki világosságot gyújtott a szívükben – a hit és a kegyelem kincsét, az Isten országának vágyát – miközben azt is tudják, hogy törékenyek, mint a cserépedény, ezért hitük belső erejét és az ebből fakadó cselekedeteket sohasem önmaguknak, hanem Istennek tulajdonítják.[21]
Mindazok, akik szellemi, lelki, fizikai értelemben átélték a sátáni csábítás tomboló erejét és az emberi természet ezernyi gyöngeségét, minduntalan azon igyekeznek, hogy hitük mély gyökerekkel kapaszkodjon Krisztus evangéliumába, melynek gazdagságából újra és újra erőt és reményt merítve mindig többet vesznek észre a látványosságánál, azt is tudva, hogy az elköteleződés, az Úrhoz való mindennapi állhatatos odafordulás-megtérés[22] igencsak fáradságos munka és nem kevés verejtékes erőfeszítés. Ők azok, akik többet látnak meg a felszínnél és kihallják az éppen fölkapott szólamok hamis hangjait, ugyanakkor nem térnek ki sem a hétköznapok küzdelmei, de a megpróbáló szenvedések elől sem, mert különös világossággal tud felragyogni bennük a krisztusi feltámadás fénye, melynek révén az igazság örömét hordozva hűséges szeretettel igazodnak az Egyház látható társadalmi valóságához, mely a világ üdvösségére szolgáló kegyelmet hordozza.
Ők azt is tudják, hogy a hit zarándokútján megannyiszor megtapasztalhatóvá válik a nyomorúságosnak mutatkozó Egyház valósága, és tisztában vannak azzal is, hogy nem csak hordozni kell az Egyház gyöngeségének terhét, hanem meg kell tanulni azt – megannyiszor kínkeservesen – elviselni is. De mindezeken túl az sem kerüli el a figyelmüket, hogy az Egyház sokszor szegényes, számos külső támadás és belső feszültség miatt megtépázott zarándokruhájának hasadásain keresztül meglátható valódi lényege is, s éppen emiatt él bennük a remény mindannak ellenére, hogy a gyönge egyház, mint a hit vizsgája mindig megdöbbenés és gond marad, de amelybe nem szabad türelmetlenül beleunni vagy a tehetetlenség miatt dühös türelmetlenséggel belefáradni.[23]
Megengedhetetlen, hogy bárki bármilyen bűnnel eltorzítsa az Egyház képét, de az sem történhet meg, hogy egyesek súlyosan méltatlan viselkedése és gyalázatos magatartása miatt a keserűség súlya megroppantsa és eltemesse az egyházi közösségek tagjait. A fájdalmakkal teli helyzetekben azokat érdemes követni, akik mindig harmóniában igyekeztek látni az Egyházat, annak intézményes mivoltát és kegyelmi valóságát; akik fölismerték és különbséget tettek egyesek – az egyén – bűne és az ebből, de számos valós vagy vélt okból, de megannyi előítéletből is fakadó általánosítás között, amelyek mintha tagadni szeretnék a személyes erkölcsi felelősség létezését és mindenkit ugyanúgy ítélnek meg, s ezzel megkérdőjelezik az egész közösség hitelességét.
Sajnálatos, hogy az Egyház tagjait megannyi alkalommal csábította már el a kiválasztottság sajátságos vágya, mely nemegyszer akadálya lett a Jézus Krisztusról szóló tanúságtételnek. Örömteli, hogy nagyon sokan szeretnék vonzónak és eszményien tökéletesnek látni az Egyházat, ám ez azon kísértés felé is vihet, hogy már itt a földön befejeződjön valamiképpen az eljövendő Isten ország építése. De ez nem gyalázat fáján Megfeszített Egyháza lenne, aki magára vette mindenkinek a bűnét: a becsapottakét, a lehetetlen helyzetben levőkét, a kiszolgáltatott meggyalázottakét, a segítség hiányát elszenvedőkét, de a kudarcokkal küszködő visszaesőkét és a nyomorúságos szívűekét is.
Bizonyos, hogy az Egyház tagjainak minden alkalmat meg kell ragadniuk, hogy javítsanak a saját és embertársaik helyzetén, környezetük és a világ sorsán, de azt is látniuk kell, hogy a teremtés rendjének megzavarását, a bűn tényét, a Gonosz műveit – amelyek a félrevezetés, az elnyomás és a nyomorúságok végső okai – nem lehet végképp eltávolítani a világból, és senki sem vállalkozhat arra, hogy itt a Földön a történelem békés végső állapotát meg tudja teremteni, mert ahol beválthatatlan reményeket ébresztenek, ahol utópiát ígérnek, ott szükségszerűen megjelenik az erőszak, az ember új rabszolgasága és elpusztítása”.[24]
Az Egyház ezért hirdeti ünnepelve a kezdetektől fogva minden szentmisében Jézus Krisztust, aki Betlehem észrevétlenségében, Názáret csöndjében, Palesztina útjainak porában és a Golgota gyöngeségében mutatta meg azt az Istent, aki, mint Teremtő létbe hívta a mindenséget, de aki lehajolva törődik az emberekkel. A Mennyei Atya, Fiában belépett ebbe a világba, aki itt tevékenykedett és megközelíthetővé vált. A keresztény hit éppen ezért nem annyira elmélet és eszmei képződmény, hanem esemény.[25] Az Atya üdvözítő műve – melyet pazarló szeretetével a világ kezdete előtt határozott el – Fiában, Jézus Krisztusban öltött testet, s őbenne adta tudtára mindenkinek mindazt, melyet minden emberi gyöngeség ellenére az ő Egyháza visz végbe a Szentlélek erejében.
Az Egyház – miközben minden embert hív arra a krisztusi életre, amelynek középpontja maga a Sebbé alázkodott, s ezért minden sebet begyógyító Üdvözítő – otthona szeretne lenni mindazoknak, akik a hívő lélek bátorságával el merik ismerni annak gyöngeségét, s látják, hogy számos viszontagságos pusztaságon visz keresztül az az üdvösség felé vezető keresztút, ahol azok zarándokolnak, akik nemcsak meg tudták hallani, de életre is igyekeztek váltani az Üdvözítő szavait: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.”[26] Ezen a zarándokúton miközben számosan azon igyekeznek, hogy újra és újra meggyújtsák a remény lángját a szívekben, azt is tudomásul kell venniük, hogy saját bűneik, hibáik, mulasztásaik és gyöngeségeik miatt ők is megannyiszor eltorzítják az Egyház képét. A kívülállók ezért úgy gondolják, hogy ez számukra fölmentést jelent saját vétkeik alól, míg mások a hit akadályát látják ebben. S éppen ezért nem szabad eltávolodni attól a valóságtól, hogy „Isten ereje a gyöngeségben lesz teljessé”.[27] A megannyi kérdő kiáltásra és kiáltó kérdésre, az összesűrűsödött szenvedésekre, de a szörnyűséges gyalázatokra is – túl az igazságszolgáltatás törvényes keretein – egyedül és maradandóan Jézus Krisztus, a Keresztrefeszített tud válaszolni irgalmas szeretetének hatalmával. Ez a hatalom tud egyedül megóvni attól, hogy a sebeket okozó bűnöket semmit sem cselekedve és eltűrve csak sajnálkozva vegyük tudomásul, ugyanakkor ez a hatalom bátorít föl a sebek értő gyógyítására, nem különben a gonoszság elleni állhatatos küzdelemre, ahol végbe tud menni az a sajátságos átváltozás, mely minden képzeletet fölülmúló reménnyel ajándékozza meg az embert.
Az Egyház az Isten irgalmasságából előtörő szeretetnek a jele, ezért az Egyház tagjai nem lehetnek sem kicsinyesek, sem álszentek, hanem inkább olyanok, akik reményteljesen hiszik, hogy az a pótolhatatlan küldetésük, hogy a másik ember üdvösségének eszközei legyenek, még akkor is, ha tudomásuk van az Egyház zarándokruhájának szakadásairól, de ezen nem siránkoznak keserűen és állandóan panaszkodva. Szem előtt kell tartaniuk és alázattal tudomásul kell venniük, hogy míg az ember az egyik nap erős és kiegyensúlyozott, de egy másik napon már gyenge és labilis. A korlátokkal való szembesülés üdvös kijózanodás tud lenni azok számára, akik azt is belátják, hogy a jóért való küzdelmet senki sem spórolhatja ki az életéből, nem beszélve a rosszra való kísértés állandó és hivalkodó jelenlétéről. Ezért újra és újra meg kell tanulni odafigyelni egymásra, azon igyekezve, hogy közösen fel tudjuk ismerni Isten akaratát, példaként látva magunk előtt az apostolokat, akiket Jézus a barátainak nevezett,[28] s bár számtalanszor esendőnek bizonyultak és igencsak különbözőek voltak, mégis közösséggé váltak, mely nem volt mentes a feszültségektől, de ahol a kölcsönös jóakarat, egymás elviselése[29] és az együttérzés által meg tudott valósulni az együttműködés.
Krisztus az Egyházat szentnek és szeplőtelennek akarta, melyen nincsen folt vagy ránc,[30] de az is ő, aki nem tudott nem részvéttel lenni a gyöngeségek iránt.[31] Érdemes fontolóra venni Yves Congar francia domonkos teológus bíboros megfogalmazását: Az Egyház földi, emberi arculatot öltő és mennyei elemekből álló összetett valóság, melyet nem szabad sem eszményíteni, sem elválasztani benne a földi és a mennyei elemeket. Megannyiszor nagy kísértés ez, ezért nem kicsiny erőfeszítésbe kerül az elkerülése, mint ahogy Krisztus alázatos lelkületének valamennyire való megvalósítása sem fáradság nélküli munka.
A keresztény ember küldetése, hogy az Isten arcát megmutató Jézus Krisztus stílusát megjelenítse életének valamennyi körülményében, nem félve az igazságtól valamint a szeretet kézzelfogható tetteitől, amelyek el tudják szakítani az elbizakodott önteltség és a gőgös önzés bilincseinek megannyi láncát, és határozottan vissza tudják utasítani az önimádó magamutogatás kísértését, de az indulatos brutalitást, a közönségességet, az alpári trágárságot, a másokat mélyen megsértő és hiteltelenítő megjegyzéseket is, nem beszélve a bálványok imádásáról, az ember istenítéséről, és a megtévesztő ideológiák érdekeiről.
Hiszem, hogy a házasságtörő asszony a Krisztussal való találkozás után rálépett az Istenhez való ragaszkodás fölemelő és alázatos útjára. Kérjük Mennyei Atyánkat, hogy Szentlelke által segítsen bennünket abban, hogy elkerülve a gőg világának kísértéseit, mindennap megtaláljuk az alázat Krisztus által megmutatott útját![32] Ámen.
[1] vö. Ferenc pápa Gaudete et exsultate kezdetű apostoli buzdítása. 118. 2018.
[2] vö. 82. zsoltár
[3] vö. Izajás könyve 56,10
[4] vö. A korintusiakhoz írt első levél 1,1
[5] vö. Evangélium Lukács szerint 4,13
[6] vö. Levél a kolosszeieknek 1,13
[7] Evangélium Lukács szerint 10,30-37
[8] Evangélium Lukács szerint 15,11-32
[9] Evangélium János szerint 15,1-6
[10] Evangélium Lukács szerint 17,11-19
[11] Evangélium Lukács szerint 5, 27
[12] vö. Evangélium Máté szerint 21,31
[13] vö. Evangélium János szerint 8, 1-11
[14] vö. Evangélium Máté szerint 11,19
[15] vö. Evangélium Máté szerint 12,3
[16] vö. Evangélium Máté szerint 19,6
[17] vö. Máté evangéliuma 23,13kk
[18] vö. Giovanni Papini: Krisztus története. 1938.
[19] vö. Szent Ágoston: Vallomások X. könyv IV/5.
[20] vö. XVI. Benedek pápa 2011. évi nagyböjti üzenete
[21] vö. A korintusiakhoz írt második levél 4,7
[22] vö. Evangélium Lukács szerint 9, 62
[23] vö. Hugo Rahner: A játszó ember 2013.
[24] vö. Joseph Ratzinger: Végidő. 2017.
[25] Joseph Ratzinger: A föld sója. 1997.
[26] vö. Evangélium Máté szerint 11,28-30
[27] Második levél a korintusiakhoz 12,9
[28] vö. Evangélium János szerint 15,15
[29] vö. Az efezusiakhoz írt levél 4,1 és A kolosszeiekhez írt levél 3,13
[30] vö. Az efezusiakhoz írt levél 5,27
[31] vö. Zsidókhoz írt levél 4,15
[32] A filippiekhez írt levél 2,6-8